A pszichológia egyes modern irányzatai épp most próbálják meg a tudat régi (freudi) topográfiáját 90°-kal elfordítani, s a felszíni tudat és a tudattalan fogalmát a bal és jobb féltekével helyettesíteni. Az átkeresztelés azonban formális kérdés, s kevéssé változtat a tartalmon, amint azt fejtegetésünkben már bemutattuk. Mind a horizontális, mind a vertikális topográfia csak a régi kínai szimbólum, a „Tai Csi” specifikációja; ez egy kört (a teljesség, egység szimbólumát) egy fehér és egy fekete félre bont, melyeknek a közepén ellenpoláris mag (tehát ellentétes színű pont) van. Az egység tudatunkban is így bomlik polaritásokra, melyek kölcsönösen kiegészítik egymást.

Könnyen beláthatjuk, milyen tökéletlen is lenne az olyan ember, akinek csak egy agyféltekéje van; valójában ugyanilyen tökéletlen korunk megszokott, tudományosnak nevezett világképe is, ez ugyanis a bal félteke világképe. Ebből a szemszögből természetesen csak racionális, ésszerű, analitikus-konkrét, kauzalitástól és időtől függő megjelenési formák léteznek.

Ez a racionális világkép azonban csak féligazság, hiszen csak tudatunk, illetve agyunk egyik felének látásmódját tükrözi. Mindazok a tudattartalmak, amelyeket oly szívesen leértékelünk, irracionálisnak, ésszerűtlennek, rögeszmésnek, okkultnak vagy fantasztikusnak bélyegzünk, az agyunk, tudatunk előzőekkel ellentétes képességeiből adódnak.

Hogy milyen különbözőképpen értékelik e két, egymást kiegészítő szemléletmódot, az abban is megmutatkozik, hogy a két agyfélteke képességének vizsgálata során a bal teljesítményét hamar felismerték s leírták, a jobb félteke esetében viszont hosszú ideig találgatások folytak, s úgy látták, hogy az nem is képes ésszerű teljesítményre. A természet azonban nyilvánvalóan sokkal többre tartja a jobb oldali, ésszerűtlen agyféltekét, ugyanis életveszélyes helyzetekben a bal félteke dominanciájáról automatikusan átkapcsol a jobb féltekére, mert a veszélyes szituációk analitikus eljárással adekvát módon nem oldhatók meg. A jobb félteke dominanciája ugyanakkor a helyzet teljességének felfogása által lehetőséget kínál a nyugodt és megfelelő cselekvésre. Az életünk filmje jelenség is ezen az átkapcsoláson alapul. Halálközelben az ember újra látja egész életét, illetve az életében átélt helyzeteket-jó példa ez arra, mit is neveztünk fentebb a jobb félteke időtlenségének.

Az agyféltekére vonatkozó elméletek jelentősége véleményünk szerint abban áll, hogy a tudomány felfogta, milyen sokoldalú és hiányos az a világkép, amelyet eddig kialakított. A jobb agyféltekére vonatkozó kutatások egy másik világszemlélet jogosságát és szükségességét bizonyítják. E példán okulva a tudomány megpróbálhatná a polaritás törvényét gondolkodása centrumába emelni, ez a kísérlet azonban általában elbukik, mert abszolút képtelenek vagyunk az analóg gondolkodásra.

Példánkon világítsuk hát meg még egyszer a polaritás törvényét: Az emberi tudatban az egység polaritásokra hasad. Az egyes pólusok kölcsönösen kiegészítik (kompenzálják) egymást, így létükhöz az ellentétes pólus léte elengedhetetlen. A polaritás következményeképpen képtelenek vagyunk egyidejűleg szemlélni valamely egység két ellentétes aspektusát, s az egymásutániság kényszerében megszületik a „ritmus”, az „idő” és a „tér” jelensége. Ha a poláris tudat valamely egységet nyelvi szinten akar leírni, kénytelen a paradoxonok segítségéhez folyamodni. Ugyanakkor a polaritás biztosította számunkra a megismerés képességének nagy előnyét. A poláris tudat célja és vágya nem lehet más, mint az idő függvényében előállt tejesség-hiány leküzdése s a teljesség, az egész-ség elérése.

A gyógyulás, a beavatás útja a polaritás világából az egység világába vezet. A polaritásból az egységbe való átlépés oly radikális minőségi változást jelent, amilyent poláris tudatunkkal alig vagy egyáltalán nem tudunk elképzelni. Minden metafizikus rendszer, vallás, ezoterikus iskola egyes-egyedül azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek a kettősségből az egység világába vezető úttal kapcsolatosak. Ebből az következik, hogy mindezek a tanok nem a „világ megjavításában”, hanem „a világ elhagyásában” érdekeltek.

Éppen ez az a legérzékenyebb pont, amelyen e tanok bírálói, ellenzői támadnak. E világ igazságtalanságaira, bajaira hivatkozva azt róják fel a metafizikus tanoknak, hogy azok e tekintetben aszociálisak és közönyösek, s hogy semmi más nem érdekli őket, mint saját egoista megváltásuk. A kritika vezérszavai: menekülés a világból, kibújás a kötelezettségek alól. Sajnos ezek a bírálók sosem veszik a fáradságot, hogy előbb teljességgel megismerkedjenek egy ilyen tannal, s csak azután küzdjenek ellene. Így aztán saját nézeteiket elhamarkodottan összezagyválják az érintett tan néhány félreértett fogalmával, majd ezt nevezik „kritikának”.

Félreértéseik messzire nyúlnak vissza. Jézus is egyedül a kettősségből az egység világába vezető utat tanította – s még saját tanítványai sem értették igazán (kivéve Jánost). Jézus a polaritást nevezte e világnak, s az egység világát a mennyek birodalmának, atyám lakhelyének vagy egyszerűen csak Atyának. Hangsúlyozta, hogy az ő birodalma nem ezen a világon van, s az Atyához vezető utat tanította.

Mégis minden megnyilvánulását konkrétan és materiálisan fogták fel, s erre a világra vonatkoztatták. János evangéliuma fejezetről fejezetre ezt a félreértést írja le: Jézus templomról beszél, melyet három napon belül újjáépít – a tanítványok Jeruzsálem templomát értik rajta, Jézus pedig saját testét. Jézus Nikodémusszal a szellem újjászületéséről beszél, ő azonban egy gyermek születésére gondol. Jézus egy asszonynak a kútnál az Élet Vizéről beszél, az asszony az ivóvízre gondol. S a példákat folytathatnánk, Jézus és tanítványai teljesen máshonnan nézték a dolgokat. Jézus az emberek tekintetét a teljesség fontosságára, jelentőségére próbálja irányítani, míg a hallgatóság görcsösen és félelemmel kapaszkodik saját poláris világába. Nem ismerjük Jézus egyetlen olyan mondatát sem, melyben e világ megjavítására, paradicsommá történő átalakítására szólítana fel – de minden mondatával bátorítja hallgatóságát, hogy merje már megtenni a lépést, mely a teljességhez vezet.

Ez az út azonban eleinte mindig félelmet kelt, mert iszonyaton, szenvedéseken vezet át. Csak úgy kerekedhetünk a világ fölébe, ha magunkra vesszük azt, csak úgy semmisíthetjük meg szenvedéseinket, ha magunkra vesszük őket, mert a világ szenvedés is. Az ezoterikus tanok nem azt tanítják, hogy hogyan meneküljünk a világból, hanem azt, hogy hogyan „küzdjük le” azt. A világ leküzdése nem más, mint a polaritás leküzdése, s ez az én, az ego feladata. A teljességet csak az érheti el, aki énjével nem határolja el magát saját lététől.

Nem nélkülözi az iróniát az a megállapítás, mely egoisztikus „üdvözülésnek” nevezi azt az utat, melynek célja az Én megsemmisítése és a mindenséggel való összeolvadás. A motiváció erre az útra sosem egy „jobb túlvilág” hitében vagy abban van, hogy „valaki elnyeri jutalmát e világi szenvedéseiért” („a nép ópiuma”), a valódi motiváció mindig az a belátás, hogy az a konkrét világ, amelyben élünk, csak úgy nyer értelmet, ha létezik egy rajta kívül eső vonatkoztatási rendszer.

Például: ha olyan iskolába járunk, mellyel semmilyen célunk nincsen, mely képesítést nem ad s csak a tanulás kedvéért tanulunk benne, perspektíva, vég és cél nélkül, maga a tanulás is értelmetlen lesz. Az iskola és maga a tanulás csak úgy nyer valamilyen értelmet, ha van egy olyan vonatkoztatási pontunk, amely kívül fekszik az iskolán. Ha valamilyen foglalkozás lebeg a szemünk előtt, ez nem jelenti azt, hogy „menekülünk az iskola elől”, ellenkezőleg, ez a cél teszi éppen lehetővé, hogy aktívan, színvonalasan fordulhassunk a tananyaghoz. Ez a világ s ez az élet is csak akkor lesz tartalmas módon dimenzionális, ha célunk az, hogy felülkerekedjünk rajta. A lépcső értelme sem az, hogy megálljunk, hanem hogy használata által túljussunk rajta.

A metafizikus vonatkoztatási pontok elvesztése az oka annak, hogy korunkban oly sokak élete vált értelmetlenné, s hogy az egyetlen célt, ami még megmaradt, haladásnak nevezik. A haladás célja azonban a még több haladás. Így lett az útból utazás.

A betegség-gyógyulás problematika megértéséhez elengedhetetlen, hogy átlássuk, hogyan is fogjuk mi fel a gyógyulást. Ha szem elől tévesztjük, hogy a gyógyulás mindig közelítést jelent a teljességhez, egységhez, akkor a gyógyulás célját a polaritáson belülre helyezzük – s így kísérletünk biztosan sikertelen lesz. Ha azt az egységfogalmat, melyet csak az ellentétek összekötésével, a „coniunctio oppositorum”-mal érhetünk el, átvisszük az agyféltekék területére, az is világossá válik, hogy a polaritás legyőzése e szinten az agyféltekék váltakozó dominanciájának végét kell jelentse. Az agy „vagy-vagy”-ának szintén „is-is”-sé kell válnia, az „egymásutániságból” az „egyidejűségbe” kell fordulnia.

Itt látjuk a „híd” a corpus callosum (kérgestest) tulajdonképpeni értelmét: ennek olyan áteresztőképességgel kell rendelkeznie, hogy a „két agy” eggyé válhasson. A megvilágosodás testi megjelenése a két agyfélteke lehetőségei felett való egyidejű rendelkezés lenne. Arról van szó, amit már horizontális tudatmodellünk kapcsán leírtunk: csak akkor érhető el a teljesség, ha a szubjektív felszíni tudat az objektív tudattalannal egyesül.

A polaritásból az egységbe vezető útról való univerzális tudás számtalan rendszerben megjelenik. Említettük már a taoizmust, a kínai filozófiát, melyben a két világelemet Jangnak és Jinnek nevezik.

A hermetikusok Nap és Hold egyesüléséről, Tűz és Víz nászáról beszélnek. Az ellentétek egyesülésének titkát paradoxonokban fejezték ki, például: „Az állandó legyen tünékeny, s a tünékeny állandó.” Hermész botjának ősi szimbóluma is ugyanezt a törvényt hirdeti: a poláris erőket szimbolizáló két kígyó a botban egyesül. Ugyanez a kép az indiai filozófiában az emberi test női (Ida) és férfi (Pingala) energiaforrásaként jelenik meg, melyek kígyóként tekerednek a középső csatornára, a szusumnára. Ha a jóginak sikerül a középső csatorna egyesült erejét felhoznia magából, átéli az egység tudatállapotát.

A kabbalista ugyanezt az összefüggést ábrázolja az életfa három oszlopával, s ugyanezt nevezi a dialektikus a „tézisantitézis-szintézis” egységének. Mindazok a rendszerek, melyekből itt csak néhányat soroltunk fel, nem állnak kauzális összefüggésben, hanem egy centrális metafizikus törvényt fejeznek ki különböző konkrét vagy szimbolikus szinteken. Esetünkben sem valamely rendszerről van szó, hanem arról, hogy a formák világában uralkodó polaritás törvényére s annak érvényességére vessünk egy pillantást.

Tudatunk polaritása állandóan két különböző cselekvési lehetőséget állít elénk, s ha nem akarunk apatikusak lenni, arra kényszerülünk, hogy válasszunk közülük. Mindig két lehetőség van, s abból mindig csak az egyiket valósíthatjuk meg.

Így minden cselekvéssel egyidejűleg megvalósítatlanul marad a cselekvéssel ellentétes másik cselekvés. Választanunk, döntenünk kell, otthon maradunk, vagy elmegyünk – dolgozunk, vagy nem – gyermeket nemzünk, vagy védekezünk – behajtjuk követelésünket, vagy megfeledkezünk róla – lelőjük-e az ellenségünket, vagy életben hagyjuk. Minden lépésünkben ott a választás gyötrelme. A döntés elől nem térhetünk ki, ha „nem cselekszünk”, ezzel a cselekvés ellen döntöttünk, ha „nem döntünk”, ezzel döntöttünk a döntés ellen. Ha már döntenünk kell, szeretnénk legalább ésszerűen vagy helyesen dönteni, ehhez viszont értékrendszerre van szükségünk. Ha birtokában vagyunk egy értékrendszernek, viszonylag egyszerű lesz döntenünk: gyermekeket nemzünk, mert az az emberiség fennmaradását szolgálja – lelőjük az ellenséget, mert gyermekünket fenyegeti – sok zöldséget eszünk, mert egészséges – s az éhezőknek is adunk valamit, mert az etikus. Ez a rendszer meglehetősen jól működik, s a döntést is megkönnyíti – mindig csak azt kell tenni, ami jó, ami helyes.

Sajnos azonban értékrendszerünket, melynek megfelelően döntéseinket hozzuk, mások állandóan kérdésessé teszik, olyanok, akik a miénkkel ellentétes döntéseiket szintén egy értékrendszerrel támasztják alá. Tehát védekezünk a gyermekáldás ellen, mert már amúgy is túl sok az ember – nem lövünk ellenségünkre, mert az is ember – sok húst eszünk, mert a hús egészséges, és nem adunk semmit az éhezőknek, mert az éhezés sorsukhoz tartozik. Bár meggyőződésünk, hogy mások értékrendszere teljességgel hibás, mégis dühítő, hogy nem ugyanazt tartjuk jónak, helyesnek. Így mindenki elkezdi védeni a saját értékrendszerét, sőt másokat is meg akar győzni annak helyességéről. Végül is az lenne a legjobb, ha mindenkit meggyőzhetnénk saját értékeink helyességéről, akkor lenne világunk igazán jó és teljes. Így aztán teljes gőzzel működik a helyes nézetek háborúja – hiszen mindenki csak a helyeset akarja tenni.

De mi a helyes? És mi a téves? Mi a rossz? Sokan vindikálják maguknak a tudást e téren – mivel azonban nem tudnak megegyezni, ismét csak döntenünk kell, kinek higgyünk. Kétségbeejtő!

Dilemmánkból egyedül az a belátás vezethet ki bennünket, ha elismerjük, hogy a polaritáson belül nem létezik abszolút jó és rossz, helyes és helytelen. Minden értékelés szubjektív, s egy szintén szubjektív vonatkoztatási rendszerben működik. Minden értékelés a szemlélő álláspontjának és szemszögének függvénye, s így rá vonatkoztatva mindig helyes. A világot nem oszthatjuk fel arra, aminek szabad lennie, s ezért helyes és jó, s arra, aminek nem volna szabad lennie, s ezért leküzdendő és kiirtandó. Az ellentétpárok kibékíthetetlen dualizmusa helyes-hibás, jó-rossz, Isten-Ördög között nemhogy nem vezet ki a polaritások világából, de még mélyebbre visz bele.

A megoldás csak egy harmadik álláspont lehet, ahonnan nézve minden alternatíva, minden lehetőség és polaritás egyformán jó és helyes, illetve egyformán rossz és téves, mindnyájan részei az egységnek, s létük jogosultságát bizonyítja, hogy nélkülük nem volna teljes a teljesség. Ezért is hangsúlyoztuk a polaritás törvényének tárgyalásakor, hogy az egyik pólus a másik pólus létéből él, s nélküle nem lenne életképes. Amint a belégzés a kilégzésből, a jó a rosszból, a béke a háborúból s egészség a betegségből él. Az embereket mégsem lehet eltéríteni attól, hogy minden esetben az egyik pólushoz ragaszkodjanak, s a másikat le akarják küzdeni. Aki pedig az univerzum bármely pólusa ellen küzd, a mindenség ellen küzd – mert minden rész az egészet tartalmazza (pars pro toto). Ebben az értelemben mondta Jézus: „Amit bármely testvéremért teszel, azt értem tetted.”

A gondolat elméletileg egyszerű, s mégis valamilyen, az emberekben mélyen ülő ellenállásba ütközik; ugyanis igen nehéz a gyakorlatba átültetni. Ha egy olyan egység a célunk, melyben az ellentétek különbözősége feloldódik, akkor nem lehetünk egészségesek, teljesek mindaddig, amíg tudatunkból bármit is kizárunk, bármitől elhatároljuk magunkat.

Valahányszor azt mondjuk: „Ilyet sose tennék!”, a legbiztosabb úton vagyunk, hogy a teljességet, a megvilágosodást megakadályozzuk. Semmi sincs jogosulatlanul univerzumunkban, de sok minden létezik, aminek a jogosultságát még nem látjuk. Minden fáradozásunk valójában egyetlen célt szolgál: hogy jobban lássuk az összefüggéseket – vagyis, hogy tudatosabbak legyünk –, s nem azt, hogy a dolgokat megváltoztassuk. Saját látásmódunkon kívül semmi sincs, amit meg kellene változtatnunk vagy javítanunk. Régóta élünk abban az illúzióban, hogy cselekvésünkkel, tetteinkkel a világot megváltoztatjuk, alakítjuk, megjavítjuk. E hit optikai csalódás, mely saját változásaink projekcióján alapul. Ha például nagyobb időkihagyással többször elolvassuk ugyanazt a könyvet, mindig új módon kerülünk kapcsolatba vele – éppen akkori fejlődési szintünknek megfelelően.

a nem lenne olyan bizonyos, hogy a könyv maga nem változhatott meg, minden bizonnyal a könyv tartalmi fejlődéséről beszélnénk. Az „evolúció”, a „fejlődés” fogalmát ugyanilyen öncsalással kezeljük. Azt gondoljuk, hogy az evolúció a folyamatokból és a beavatkozásokból nő ki, s nem látjuk, hogy csupán egy létező minta egyszerű követése. Az evolúció nem azt jelenti, hogy valami új keletkezik, hanem azt, hogy valami meglévőt fokozatosan tudatosítunk. A könyvolvasás erre is jó példa: a könyv tartalma és cselekménye bár egyidejűleg jelen van, az olvasó mégis csak egymás után képes azt az olvasás során integrálni. Az olvasás folyamán a könyv tartalma fokozatosan jut az olvasó tudomására, bár ez a tartalom esetleg már évszázadok óta létezik könyv formájában. A könyv tartalma nem az olvasás során keletkezik, de az olvasó a könyv követése folyamatában fokozatosan és az idő függvényében a meglévő mintát integrálja.

Nem a világ változik – az emberek értik meg egymás után e világ különböző rétegeit és aspektusait. A bölcsesség, a tökéletesség, a tudatosság azt jelenti, hogy minden létezőt a maga érvényességében, kiegyensúlyozottságában ismerünk meg, szemlélünk. Ahhoz, hogy a rendet fel tudjuk ismerni, magunknak is rendben kell lennünk.

A változás illúzióját a polaritás kelti, ez az, ami az egyidejűséget egymásutánisággá, az is-is-t vagy-vagy-gyá bontja fel. Így a keleti filozófiák a polaritás világát „Illúziónak” vagy „Majának” (szemfényvesztésnek) nevezik, s azoktól az emberektől, akik megismerésre és megszabadulásra törekszenek, azt kívánják, hogy a formák világát mint illúziót leplezzék le, mert csak így ismerhetik fel, hogy az nem is létezik. Azokat a lépéseket azonban, amelyek ehhez a felismeréshez (az ébredéshez) vezetnek, ebben a poláris világban kell megtennünk. Bár a polaritás meggátolja az egység világának megmutatkozását a maga egyidejűségében, ugyanakkor azonban az idő kerülőútján helyre is állítja azt, amennyiben minden pólust kiegyenlít az utána következő ellenpólus.

Ezt a törvényt nevezzük a komplementerek elvének. Amint a kilégzést kényszerűen követi a belégzés, az ébrenlétet felváltja az alvás és fordítva, minden pólus megvalósulása az ellenpólus manifesztációját vonja magával. A komplementerek elve gondoskodik arról, hogy a pólusok egyensúlya fennmaradjon, függetlenül attól, hogy az emberek mit tesznek vagy mit nem tesznek. A komplementerek elve gondoskodik arról, hogy a változások megváltoztathatatlansággá összegződjenek. Mivel szilárdan hiszünk abban, hogy az idők során sok minden változik, e hitünk meggátol bennünket abban, hogy észrevegyük: az idő csupán ugyanazon minták ismétlését hozza magával. Bár a formák az idők folyamán megváltoznak, a tartalom ugyanaz marad.

Ha nem engedjük, hogy szemléletünket az örökké változó formák eltereljék a lényegtől, képesek leszünk arra, hogy mind a történelmi események, mind saját élettörténetünk megfigyelése során egyszerűen eltekintsünk az időtől, s látni fogjuk, hogy az idő felkavarta történések mind egyetlen mintába folynak bele. Az idő a létezőt folyamatokká, eseményekké változtatja, ha azonban eltekintünk tőle, ismét láthatóvá válik az a lényeg, mely a formák mögött állt s azokba sűrűsödött. (Ez a nehezen megközelíthető összefüggés a reinkarnációs terápia kiindulópontja.)

További fejtegetéseinkhez elengedhetetlenül szükséges megértenünk, hogy az ellentétes pólusok összetartoznak, s azt is be kell látnunk: lehetetlenség megtartani az egyiket, ha a másikat eltöröljük a föld színéről. Az emberek tevékenysége mégis legtöbbször erre a lehetetlenségre irányul: egészséget akarnak, s harcolnak a betegség ellen, meg akarják őrizni a békét és kiirtani a háborút, élni akarnak, s le akarják győzni a halált. Megdöbbentő, hogy néhány ezer évnyi eredménytelen fáradozás után is mily kevéssé kételkednek koncepciójuk helyességében. Ha megpróbáljuk egyoldalúan táplálni az egyik pólust, láthatatlanul, ám arányosan együtt nő vele az ellenpólus is. Az orvostudomány jó példa erre: egyre többet tett az egészségért, s ugyanilyen mértékben terjedt a betegség is.

Ha új szemszögből kívánjuk ezt a problémát megközelíteni, meg kell tanulnunk polárisan látni. Meg kell tanulnunk, hogy szemléletünkben minden esetben helyet kapjon az ellenpólus is. Belső látásunknak oszcillálnia kell ahhoz, hogy egyoldalúságunkból be-látásokhoz jussunk.