Az EGYSÉG és EGÉSZSÉGHIT közössége

Az EGYSÉG és EGÉSZSÉGHIT közössége hírei

Egység és polaritás

„Jézus ezt mondta nekik: Amikor a kettőt eggyé teszitek és a bensőt olyanná, mint a külsőt, a külsőt mint a bensőt, a fentit mint a lentit, s így a férfit mint a nőt egyetlen eggyé, hogy a férfi ne férfi és a nő ne nő legyen, amikor szemet szemért tesztek, kezet kézért, lábat lábért, akkor mentek majd be a királyságba.”

(Apokrifek: Tamás Evangéliuma, 22.)

Úgy gondoljuk, hogy bár A sors mint esély című könyvünkben már tárgyaltuk, itt is fel kell elevenítenünk a polaritás problémáját. Egyrészről szeretnénk elkerülni az unalmas ismételgetést, másrészt viszont a polaritás kérdésének megértése elengedhetetlen feltétele további gondolatmenetünk megértésének. Végül is nehezen eshetünk túlzásokba, már ami a polaritással való foglalkozást illeti, hiszen a polaritás létünk alapvető problémája.

Azzal, hogy Ént mondunk, mindarról leválasztjuk magunkat, amit Nem-Énként, Teként érzékelünk, s ezzel a lépésünkkel máris a polaritás foglyai vagyunk. Énünk az ellentétek világához köt bennünket, melyben minden, nemcsak az Én és a Te, hanem a bent és a kint, a nő és a férfi, a jó és a rossz, a helyes és a helytelen stb. ellentétére hasad. Egónk lehetetlenné teszi, hogy az egység, a teljesség bármely formáját észleljük, felismerjük vagy akár csak elképzeljük. Tudatunk mindent ellentétpárokra hasít és bont, s ha ezekkel szembetaláljuk magunkat, konfliktusokként éljük át őket. Ezért arra kényszerítenek bennünket, hogy különbséget tegyünk s döntéseket hozzunk. Értelmünk mást sem tesz, mint a valóságot állandóan egyre kisebb darabjaira bontja (analízis), majd e darabok között különbséget tesz (a megkülönböztetés képessége). Így amikor az egyik dologra igent mondunk, nemet mondunk az ellentétére, hiszen „köztudott, hogy az ellentétek kizárják egymást”. De minden nemmel, minden kizárással csak létünk tökéletlenségét betonozzuk alá, hiszen ahhoz, hogy egész-ségesek, teljesek legyünk, semminek sem volna szabad hiányoznia belőlünk. Talán máris érezhető, milyen szorosan összefügg a betegség-gyógyulás témája a polaritással – azonban még világosabban is fogalmazhatunk: a betegség polaritás, s a gyógyulás a polaritás felett aratott győzelem.

A polaritás mögött áll az egység, az a mindent átfogó egy, amelyben még megkülönböztetés nélkül nyugszanak az ellentétek. A lét e területét mindenségnek is nevezzük, amely per definitionem mindent magába zár, s ezáltal semmi sem létezik ezen a mindenségen, ezen az egységen kívül. Az egységben nem létezik változás, átalakulás vagy fejlődés, mert az egység világa sem időnek, sem térnek nincs alárendelve. Ez a mindenség maga az örök nyugalom, a formák és aktivitás nélküli tiszta létezés. Fel kell tűnjék, hogy az egység világáról szóló kijelentéseink minden esetben negatívak, azaz tagadnak valamit: időtlen, tér nélküli, változások nélküli, határtalan.

Pozitív kijelentéseink kettéhasadt világunkból erednek, az egység világára nem alkalmazhatóak.

Poláris tudatunk látószögéből ezért az egység semminek tűnik. Ez a fogalmazás helyes, mégis bennünk, emberekben gyakran hamis asszociációkat ébreszt. Különösen a nyugati emberek reagálnak többnyire csalódottan, ha például megtudják, hogy a buddhista filozófia által célként aposztrofált tudatállapot, a „nirvána” annyit jelent, hogy semmi (szó szerint: kioltott). Az emberi ego mindig birtokolni akar valamit, ami kívül fekszik rajta, s nagyon nem szívesen fogja fel: ahhoz, hogy mindennel egy lehessen, ki kell oltódnia. Minden és semmi az egység világában egybeesik. A semmi lemond a lehatárolódás, a manifesztáció bármely formájáról, s ezzel elkerüli a polaritást.

Minden létező ősoka a semmi (a kabbalistáknál ain Soph, a kínaiaknál a Tao, a hinduknál a Neti-Neti). Ez az egyetlen, ami valóban létezik, kezdet és vég nélkül, az örökkévalóságtól az örökkévalóságig.

Bár képesek vagyunk utalni erre az egységre, elképzelni nem tudjuk azt. Az egység a polaritás poláris ellentéte, gondolatilag tehát megfogható – sőt, bizonyos fokig megtapasztalható és átélhető, ha valaki bizonyos gyakorlatok, meditációs technikák útján olyan képességet fejleszt ki magában, melynek segítségével legalább rövid időre tudatának polaritását felfüggeszti. Ugyanakkor ez az egység mindenkor kivonja magát a nyelvi leírás, illetve a gondolati elemzés alól, hiszen gondolkodásunknak előfeltétele a polaritás. Polaritás, azaz a szubjektum és az objektum, a megismerő és a megismert hasadása nélkül megismerés nem lehetséges. Az egységben nem létezik megismerés, csak lét. Az egységben megszűnik minden vágy, akarat, törekvés, mozgás – hiszen nincs többé az a külvilág, amely után vágyakozhatnánk. Ez az az ősrégi paradoxon, miszerint a bőség csak a semmiben lelhető fel.

De forduljunk ismét ahhoz a területhez, amely biztonsággal s közvetlenül megismerhető számunkra. Mindannyiunk tudata poláris, s ez gondoskodik arról, hogy a világot is polárisnak lássuk. Fontos, hogy belássuk, a tudatunk poláris, amelyen keresztül a világot megismerjük, s nem a világ maga. Vizsgáljuk meg a polaritás törvényét a légzés konkrét példáján keresztül, mely a polaritás törvényének alapvető tapasztalatát közvetíti számunkra. A belégzés és a kilégzés állandó váltakozása ritmust teremt. A ritmus azonban nem más, mint a két pólus állandó váltakozása.

A ritmus minden élet ősmintája. Ugyanezt jelenti a fizikában az a megállapítás, miszerint minden jelenség a rezgésre redukálható. Ha a ritmust elpusztítjuk, az életet pusztítjuk el, mert a ritmus maga az élet. Aki nem hajlandó kilélegezni, nem tud többé belélegezni sem. A belégzés a kilégzésből él, mint látjuk, s ellenpólusa nélkül nem életképes. Az egyik pólus a másik pólusból él. Ha az egyiket megszüntetjük, eltűnik a másik is. Így például az elektromosság a két pólus feszültségéből keletkezik – ha az egyik pólust elvesszük, maga az elektromosság szűnik meg.

Az ábrán egy jól ismert „találós képet” látunk, melynek segítségével a polaritás problémáját kívánjuk szemléltetni. A polaritás ebben áll: előtér vagy háttér, azaz konkrétan: profilokat látunk vagy vázát. Hogy a két lehetőség közül melyiket észlelem, attól függ, hogy a fekete vagy a fehér felületet tekintem-e háttérnek. Ha a fekete felületet határozom meg háttérként, a fehér felület az előtér, tehát egy vázát látok. Észlelésem azonban felborul, ha a fehér felületet tekintem háttérnek, mert akkor a fekete kerül előtérbe, s két profilt látok. Esetünkben ez az optikai játék arra szolgál, hogy megvizsgáljuk, mi történik, ha érzékelésünk során váltakozva tekintünk a két képelemre. A két képelem, tehát a váza és a profilok egyidejűleg jelen vannak a képen, ám arra kényszerítik a szemlélőt, hogy a „vagy-vagy” értelmében döntsön köztük. Vagy a vázát, vagy a profilokat látjuk. A kép két aspektusát legfeljebb egymás után érzékeljük, igen nehéz azonban a kettőt egyenrangúan s egyidejűleg érzékelni.

A kép tehát a polaritásproblematika jobb megértéséhez nyújt segítséget. A fekete pólus a képen a fehér pólustól függ, és megfordítva. Ha az egyik pólust elvesszük (mindegy, hogy a feketét vagy a fehéret), az egész kép megszűnik mindkét aspektusával együtt. Tehát a fehér a feketéből, az előtér a háttérből él, ugyanúgy, ahogyan a belégzés a kilégzésből, a pozitív pólus a negatívból. Az ellentétek teljes függősége azt jelzi, hogy minden polaritás mögött nyilvánvalóan ott áll egy egység, amelyet azonban a maga egységében és egyidejűségében tudatunk nem képes érzékelni. Így arra kényszerülünk, hogy a valóság egységeit pólusaira bontsuk, s ezeket egymásutániságukban szemléljük.

Ebből a szemléletből születik az idő csalárd fogalma is, amely létét szintén tudatunk polaritásának köszönheti. A polaritásban egy és ugyanazon valóságegység két aspektusa mutatkozik meg, amelynek mi csak egymás utáni szemléletére vagyunk képesek. Így aztán mindenkori álláspontunktól függ, hogy a medál melyik oldalát látjuk. Csak a felületes szemlélőnek tűnik úgy, hogy a polaritás egymást kizáró ellentétpár – ha közelebb megyünk, világossá válik, hogy a polaritások egységet alkotnak s létük minden tekintetben egymástól függ. A tudomány ezen alapvető tapasztalathoz elsőként a fény kutatása során jutott el.

A fény természetét illetően két, egymásnak ellentmondó vélemény létezett: az egyik a hullámelmélet, a másik a részecskeelmélet, s a kettő látszólag kizárja egymást. Ha a fény hullámokból áll, nem áll részecskékből – és fordítva, vagy-vagy. Időközben azonban megtudtuk, hogy a kérdés ilyetén feltevése hibás volt. A fény mind hullám, mind részecske. Megkockáztatnám azonban, hogy ezt a kijelentést még egyszer átfordítom: a fény sem nem hullám, sem nem részecske. A fény a maga egységében: fény – s mint ilyen, a poláris emberi tudat számára megtapasztalhatatlan. Ugyanakkor ez a fény a szemlélő számára, attól függően, hogy melyik oldalról közeledik hozzá, egyszer mint hullám, másszor mint részecske nyilvánul meg.

A polaritás olyan, mint az az ajtó, amelynek egyik oldalán a „Bejárat”, másik oldalán a „Kijárat” felirat áll – ugyanaz az ajtó, ám attól függően, hogy melyik oldalról közeledünk hozzá, létének mindig csupán egyik aspektusát látjuk. Az idő fogalma is abból a kényszerből keletkezik, hogy tudatunknak az egységet először aspektusaira kell bontania, hogy egymásutániságában szemlélhesse, csak a tudat poláris beállítottsága változtatja a létező egyidejűséget egymásutánisággá. Amint a polaritás mögött az egység, az idő mögött az örökkévalóság áll. Az örökkévalóság fogalmánál arra kell ügyelnünk, hogy az időtlenséget jelent a szó metafizikus értelmében, s nem egy hosszú, véget nem érő időkontinuumot, amiként azt a keresztény teológia félremagyarázta.

Azt, hogy megismerési vágyunk, tudatunk hogyan hasítja az eredeti egységet ellentétpárokra, jól nyomon követhetjük az ókori nyelvekben. A korábbi kultúrák emberének szemlátomást jobban sikerült a polaritások mögött meglátni az egységet, az ókori nyelvekben még sok szó viseli magán ennek a nyomát. Csak a nyelv további fejlődése során, többnyire a magánhangzók eltolásával vagy megnyújtásával rendelték az eredetileg ambivalens jelentésű szót egyértelműen az egyik pólushoz. (E jelenségnek már Sigmund Freud is figyelmet szentel Az ősszavak ellentétes jelentése című munkájában! )

Így könnyedén felismerhető az a közös gyökér, amely például a következő latin szavakat köti össze: clamare: kiáltani és clam: csöndes, vagy siccus: száraz és sucus: nedv; az altus ma is, csakúgy, mint azelőtt, egyaránt jelenti azt, hogy magas, és azt, hogy mély. A görög nyelvben a pharmacon szó mind mérget, mind gyógyszert jelent. A német nyelvben a stumm: néma és a Stimme: hang szavak állnak rokonságban, s az angol without szó a polaritást teljes egészében magán viseli, szó szerint ugyanis azt jelenti, hogy vele-nélküle, azonban csak az egyik pólusnak megfelelő jelentésében használjuk, azaz: nélküle. Tartalmilag témánkhoz még közelebb vezet a német bös és a bass szavak rokonsága. A bass ófelnémet, és annyit jelent, hogy jó, míg a bös: rossz, gonosz.

A német nyelvben ennek a szónak még két összetétele is létezik, mint a fürbass, ami annyit jelent: igazán, valóban és a bass erstaunt, ami azt jelenti: mélyen meglep. Ugyanahhoz a szótőhöz tartoznak az angol bad: rossz, mint a német Busse: bűnbánat és büssen: vezekelni szavak is. Az a nyelvi jelenség, hogy eredetileg olyan ellentétpárokra, mint jó és rossz, egy közös szót használtak, szemléletesen rámutat a polaritások mögött rejlő egységre. A jó és a rossz egyenlősítésével még behatóan fogunk foglalkozni, s az eddigiekkel csak arra akartunk rávilágítani, milyen roppant jelentőségű következményekkel jár, ha a „polaritás” témáját megértjük.

Tudatunk polaritását szubjektíve két, egymástól jelentősen különböző tudatállapot váltakozásában éljük meg: az ébrenlét és az alvás állapotában.

A két tudatállapot mintegy a természet nappal-éjjel polaritásának belső megfelelése. Így gyakran beszélünk nappali és éjszakai tudatvilágunkról vagy a lélek nappali és éjszakai oldaláról. Szorosan ehhez a polaritáshoz kötődik a különbségtétel a felszíni tudat és a tudatalatti vagy tudattalan között. Így nappal tudattalanként éljük át tudatunk azon területét, melyben éjszakánként otthonosan mozgunk, s melyből álmaink keletkeznek. A tudattalan (unbewusst) szó nem túl szerencsés fogalom, a fosztóképző ugyanis tagadja az őt megelőző tudat szót (mint az ártatlan, udvariatlan stb.), s éppen ez a tagadás nem felel meg a tényeknek. A tudattalan ugyanis nem azonos az öntudatlannal (bewusstlos). Álmunkban ugyanis csak egy másik tudatállapotban vagyunk. Nem beszélhetünk arról, hogy tudatunk nem lenne jelen. A tudattalan tehát nem azt jelenti, hogy tudatunk nincs jelen, hanem nappali tudatállapotunknak abból a meglehetősen egyoldalú osztályozásából indul ki, amely azt állítja; nyilvánvaló, hogy nappali tudatunkon kívül létezik még valami, de nincsen bejárása hozzá. De miért azonosulunk olyan magától értetődően nappali tudatunkkal?

A mélypszichológia elterjedése óta hozzászoktunk, hogy tudatvilágunkat rétegesen képzeljük el, s a felszíni tudattól megkülönböztetjük a tudatalattit, illetve a tudattalant.

Bár ez a felosztás fentre és lentre nem kötelező, mégis megfelel annak a szimbolikus térérzékelésnek, mely az eget és a fényt a tér felső, a földet s a sötétséget a tér alsó pólusa mellé rendeli. Ha a tudat e modelljét megpróbáljuk grafikusan ábrázolni, a következő ábrához jutunk:

A kör azt a mindent átfogó tudatot szimbolizálja, amely határtalan és örök. A kör így nem határ, hanem a mindent átfogó szimbóluma. Az embert azonban énje lehatárolja, s ezáltal keletkezik szubjektív, korlátolt felszíni tudata. A felszíni tudat megakadályozza, hogy bejárása legyen a tudat fennmaradó részeibe, azaz a kozmikus tudatba – ez ugyanis számára tudattalan (ezt a réteget C. G. Jung a „kollektív tudattalannak” nevezi). Az az elválasztóvonal azonban, amely az én és a „tudat tengere” között húzódik, nem abszolút – sokkal inkább úgy írhatnánk le, mint egyfajta membránt, amely mindkét oldalról átjárható. Ez a membrán felel meg a tudatalattinak. Ez egyaránt tárol olyan tartalmakat, amelyek a felszíni tudatból süllyednek le (a felejtés által), és olyanokat, amelyek a tudattalanból szállnak ide föl, mint a sejtések, jelentős álmok, intuíciók, víziók.

Aki erőteljesen, kizárólagosan felszíni tudatával azonosul, az tudatalattija áteresztőképességét egyre jobban meggyengíti, s miután a tudattalan tartalmakat idegenként éli meg, így azok félelmet ébresztenek benne. Az áteresztőképesség fokozása viszont egyfajta medialitáshoz vezethet. A megvilágosodás vagy a kozmikus tudat csak úgy érhető el, ha a felszíni tudat és a tudattalan közti határról lemondunk, s a kettőt hagyjuk eggyé válni. Ennek a lépésnek a megtétele azonban azonos annak az énnek a megsemmisítésével, amelynek magától értetődő voltát éppen ez az elhatárolás adja. A keresztény terminológia ezt a lépést a következő szavakkal írja le: „Én (felszíni tudat) és atyám (tudattalan) egyek vagyunk.”

Az emberi tudat testi megjelenése az agy, s ebben a nagyagykéregnek tulajdonítjuk a tipikusan emberi megkülönböztetőképességet és az ítélőerőt. Nem csoda, hogy az emberi tudat polaritása a nagyagykéreg anatómiájában is megjelenik. A nagyagy köztudottan két féltekére (hemiszférium) osztható, s ezeket egy „híd”, az úgynevezett kérgestest (corpus callosum) köti össze egymással. Az orvostudomány a múltban különböző tüneteket, például az epilepsziát vagy az elviselhetetlen fájdalmakat úgy próbálta elhárítani, hogy ezt a hidat sebészi beavatkozással átvágta, s így megszakította a két félteke idegeit összekötő pályákat (commisurotomia).

Ahhoz képest, hogy egy ilyen operáció milyen erőszakos beavatkozást sejtet, alig volt említésre érdemes eredménye.

Így jöttek rá, hogy a két félteke két meglehetősen önálló agyterület, s ezek egymástól függetlenül is képesek feladataikat elvégezni. Amikor azonban tesztelték azokat a pácienseket, akiknél a két hemiszfériumot operatív úton elválasztották egymástól, kiderült, hogy a két félteke sajátosságai és illetékessége jelentékenyen különbözik. Tudjuk, hogy az idegpályák laterálisan keresztezik egymást, így a test jobb oldalát a bal agyfélteke, míg megfordítva, a bal oldalát a jobb agyfélteke irányítja.

Ha egy ilyen operált páciens szemét bekötjük, s a bal kezébe adunk például egy dugóhúzót, azt tapasztaljuk, hogy a kezében lévő tárgyat nem tudja megnevezni, azaz nem találja azt a nevet, mely a kitapogatott tárgyhoz tartozik, ugyanakkor semmiféle nehézséget nem okoz neki, hogy a tárgyat helyesen használja. Fordított a helyzet, ha a tárgyat a páciens jobb kezébe adjuk: most ugyan tudja a tárgy helyes nevét, viszont nem tudja, hogy mire szolgál.

A kezekhez hasonlóan a fülek és a szemek is a kontralaterális agyféltekével állnak kapcsolatban. Egy másik kísérletben az említett operáción átesett páciens bal, illetve jobb szeme elé felváltva különböző geometriai alakzatokat tettek. Ezzel egy időben a bal szem látómezejébe egy aktfelvételt vetítettek, így a kép csak a jobb agyfélteke számára volt észlelhető. A páciens elpirult, kuncogott, ám a kísérletvezető kérdésére, hogy mit látott, azt válaszolta: „semmi különöset, csak egy fénycsóvát”, és tovább nevetgélt.

A jobb agyfélteke által észlelt kép reakciót vált ki ugyan, ez azonban gondolati vagy nyelvi úton nem észlelhető és fogalmazható meg. Ha bizonyos szagokat csak a bal orrlyuk számára teszünk hozzáférhetővé, az kiváltja a megfelelő reakciót, ám a páciens mégsem tudja a szagot meghatározni. Ha egy összetett szót, mint például labdarúgás, úgy mutatunk a páciensnek, hogy a bal szem csak az első részt, tehát a „labda”, a jobb szem csak a második részt, a „rúgás” szót látja, akkor a páciens csak a „rúgás”-t fogja leolvasni, mert a jobb félteke a „labda” szót nem képes nyelvi formájában értelmezni.

Ezek a kísérletek, melyeket napjainkban kifinomultan s széles körben végeznek, arra a felismerésre vezettek, hogy a két agyfélteke működését, teljesítményét és illetékességét tekintve jelentősen különbözik egymástól.

A bal agyféltekét nevezhetnénk „verbális hemiszfériumnak”, mert ő felelős a nyelvi logikáért és struktúráért, az írásért, olvasásért. Ő fejti meg analitikus és racionális módon a világ ingereit, szóval digitálisan gondolkodik. Ezenkívül a bal féltekében helyezkedik el időérzékelésünk is.

Az ezekkel poláris képességek a jobb agyféltekében lakoznak: az analízis helyett itt a komplex összefüggések, minták és struktúrák egységes felfogásának képessége foglal helyet.

Így ez az agyfélteke teszi lehetővé egy részlet alapján az egész (az alak) felfogását is (pars pro toto). Nyilvánvalóan a jobb agyféltekének köszönhető az olyan logikai egységek (a filozófiai főfogalmak és absztrakciók) felfogásának képessége is, amelyek reálisan nem léteznek. A jobb agyféltekében azonban csak archaikus nyelvi formákat találunk, amelyek a szintaxis helyett inkább hangzásképeket, asszociációkat követnek. Mind a költészet, mind a skizofrének nyelvhasználata a jobb félteke nyelvét tükrözi. Itt található az analógiás és a szimbólumokban való gondolkodás központja. A jobb félteke illetékes a lélek kép- és álomterületein, s nincs alárendelve a bal félteke időfogalmának.

Aszerint, hogy éppen milyen tevékenységet végzünk, mindig az egyik agyfélteke dominál. Így a logikus gondolkodás, írás, olvasás, számolás a bal, míg a zenehallgatás, álmodás, imagináció és meditáció a jobb félteke dominanciáját igényli. Az egyik agyfélteke mindenkori dominanciája ellenére az egészséges embernél az információk a szubdomináns agyfélteke számára is rendelkezésre állnak, miután az agyhídon keresztül folyamatos információcsere zajlik. A két hemiszférium poláris specializációja igen pontosan fedi az ősi ezoterikus polaritástanokat.

A taoizmusban a két ősprincípiumot Jangnak (férfi princípium) és Jinnek (női princípium) hívják, ezekre hasadt szét a tao egysége. A hermetikus tradícióban ugyanezt a polaritást a „Nap” (férfi) s a „Hold” női szimbólummal fejezik ki. A kínai Jang, illetve a Nap az aktív, pozitív, férfi princípiumot szimbolizálja, s ez a pszichológiában a nappali tudatállapotnak felel meg (Tagesbewusstsein). A Jin vagy Hold princípium a női, negatív, befogadó princípiumot foglalja magában, s az emberi tudattalannak felel meg.

E klasszikus polaritások szabadon átvihetők az agykutatás eredményeire is. Így a bal agyfélteke, a Jang, a férfias, az aktív, a tudatfeletti a Nap szimbólumának s az emberi lélek nappali oldalának felel meg. Ez irányítja a test jobb oldalát, azaz az aktív, illetve férfias oldalt. A jobb agyfélteke, a Jin, negatív, nőies. A Hold-princípiumnak, illetve az emberi lélek éjoldalának, a tudattalannak felel meg, s értelemszerűen a test bal oldalát irányítja. A könnyebb áttekintés végett az ábra után az analóg fogalmakat táblázatban tüntetjük fel.

BAL JOBB

logika alakészlelés

nyelv (szintaxis, grammatika) az egész felfogásának képessége,

térérzékelés, archaikus nyelvi formák

verbális agyfélteke:

olvasás zene

írás illat

számolás minta

a környezet megfejtése zárt világkép

digitális gondolkodás analóg gondolkodás

lineáris gondolkodás szimbolika

időfüggőség időtlenség