A sumerok azért nem vették ezt annyira szó szerint, vagy legalábbis nem mind, mert a Lugalbanda-eposzban9 megvan a világfa. Annyira jellegzetes ez a leírás is, hogy érdemesnek látszik ezt is idézni:

 

 

 

 

A tündökletes fa, Enki sas-fája, ősidők óta, mint egy óriás, a hegycsúcson áll, Innin, a fénylő szemű, karneol hegyén, ágai, mint a fürtös gyapjú, árnyéka, mint a kendő, beborítja a hegy csúcsait, mint a lepel, föléjük terül, gyökerei, mint hatalmas kígyók, Utu hét ágú folyój áig érnek,  körben kopár hegyek, növény nem sarjad ott, kígyó nem siklik, skorpió nem kúszik - a fa lombjára madárka száll, fészket épít, tojást rak: Anzu, a madár, a fa ágain fészket épít, fiókáját kikölti, a fa boróka, a fa: puszpángfa, csillogó gallyaiból a madár árnyékot hajlít.   Ha a madár - napkeltekor - kiröppen, ha Anzu - Utu kiléptére - felrikolt: rikoltására a Lullubi hegyekben mintha a föld rendült volna meg.

 

 

A fordításhoz fűzött jegyzetek szerint a Lullubi-hegyek a Zagrosz középső térségében, Elámtól északra vannak, Utu hétágú folyója viszont „a világmindenség - az alvilág - folyama".10)

 

 

3. Nézzük most Az emberiség eredete címmel közölt enyec (Jenyiszeji-szamojéd) mítoszt.

 

" Ez XX. századi lejegyzés ugyan, de tipologikusan esetleg nagyon is régies lehet, ilyen szempontból a négyezer éves sumer szövegek mellé is állítható. Az enyec szöveg sajnos elég nehezen értelmezhető, amihez nyilván az is hozzájárult, hogy orosz nyelven jegyezték fel egy enyec sámántól. Az értelmezési nehézségekre maga a gyűjtő, Dolgih is utalt a jegyzetekben. E mítosz szerint:

 

Egy sátorban él két testvér, ki-ki a feleségével. A férfiak sámánok. „Nem jurákok." Az idősebbiknek van egy fia is. A fiatalabb asszonyt, azt, akinek nincs gyereke, egy szellem elrabolja. (Az adatközlő magyarázata szerint ez a szellem Nga volt, az alvilág ura.) A szellem utólag megküzd a sámánokkal. Azok előre megsejtik, hogy jön, és felöltik vas sámánöltözéküket, „agancsuk van, akár a réneknek", de a szellem győz, és elnyeli őket. A fiú ráveszi anyját, hogy menjenek el arról a földről.

 

„Hajlott az asszony a fia szavára. El is hajtott öt szánkaraván távolságra. Ott az asszony sátrat vert, és az üstben húst főzött. Az asszony úgy kimerült, hogy alig kapott be egy falat húst, máris hasra vágódott, elaludt. A fiú betakarta anyját, a tűzre vizet öntött. Fogott egy botocskát, és útnak eredt a sötétben. Talált egy hatalmas fát. Fent, sátornyi magasságban, nyolc ágra ágazik, nyolc vastag ágra. Látszatra közönséges fa.

A fiú a bejáratot keresi, keresi körös-körül. A fa tövében leül, nézi a fát, és azt mondja:

 

- Nyolcfejű fa, nyolc vég ördöge; nyolc földre megy a nyolc vég, ha megtalálnám a bejáratot. Lesznek-e emberek az egyszerű földön vagy sem, nem tudom, de hadd leljem meg a bejáratot. Ha két apám elpusztult, és én utánuk megyek, és az egyszerű földön meghalok, akkor egy ember sem marad a földön. A nyolc vég a föld nyolc irányába megy, és nyolc sátánná válik.

 

Ez a fa vörösfenyő, fekete, kemény törzsű. A fa sátorra hasonlít. A fiú a bejáratot keresi, kapirgálja a fa kérgét. Fent ehhez a fához volt kötözve egy gyermekkel az elrabolt asszony. Azt mondja a fiú:

- Uba! [megszólítás.] Hogy kerültél ide?

Az asszony azt feleli:

 

- Jaj! Fiam! Honnan jöttél? Ne beszélj. Szabadíts ki engem. Le ne ess.

Látod azt a hasadékot a földön? Ha abba beleesel, elveszel.

A fiú felmászott a fára, lefejtette a gyermeket az asszonyról. A földön nagy hasadék, de semmit nem látni, olyan sötét van."

 

A fiú a nőt hazaviszi, majd visszatér, és elégeti a fát. Az anyja meghal, a másik nőnek lánya születik (a szöveg szerint csodás fogantatással, a nő maga sem tudja, hogyan; nem lehet tudni viszont, hogy mi lett a fára kötözött gyermekkel). A nő meghal. A fiú meg a lány elvándorol. Találkoznak egy árva fiúval meg egy árva lánnyal. A főhős feleségül veszi az árva lányt, az unokahúga férjhez megy a fiúhoz. Négyüktől származik az emberiség.

A nyolcágú vörösfenyőt Diószegi Vilmos is világfának értelmezte.

Az enyeceknél, mint több más szibériai népnél is, a vörösfenyő lehetett a világfának az alvilággal kapcsolatos változata. (A felső világgal kapcsolatos változata a nyírfa vagy más népeknél a jegenyenyár.)

A nyolcágú vörösfenyőnek az alvilággal kapcsolatos mivoltára utal, hogy fekete törzsű, s feltehetőleg erre utal a sötétség is. Az említett hasadék bizonyára az a lyuk, amelyet a különböző népek általában a világfa tövéhez, illetve annak közelébe képzelnek, s amelyen át le lehet jutni az alsó világba.

 

Nem világos, hogy a fiú miféle „bejáratot" keresett. Némi támpontot adhat ezzel kapcsolatban egy hakasz (abakáni tatár) hősi ének, amelyben egy idegen hős megöli két gyermek apját-anyját, elhajtja népét, jószágát, a két gyermek táltos lovon menekül, elérnek egy fehér síkság közepén álló aranyos-ezüstös jegenyéhez. A lány így szól:

 

 

Arany jegenyefa atyám, Ezüst jegenyefa anyám, Az ellenség elől futok, Egy derék hős üldöz engem, Arany jegenyefa, segíts!

 

 

A fa oldalában ajtó nyílik ki, a lány belép öccsével együtt, s ott egy másik napos-holdas vidék tárul ki előttük. A „bejárat" ezek szerint valamiféle átjáró egy másik világba.

 

A világfa ágainak a száma a különböző népek elképzelései szerint általában hét vagy kilenc, ebben az enyec mítoszban nyolc, de pl. a jakutok is nyolcágú világfát emlegetnek.

 

A fiú nehezen értelmezhető szavaiban Dolgih valami régi ráolvasást sejtett. E szöveg majdani értelmezéséhez esetleg segítségünkre lehet annak az altaji-török világteremtési mondának az ismerete, miszerint az isten Eriikkel (az alvilág ura, illetve az ördög) a víz fenekéről földet hozat fel, azt elszórja a vízen, s abból lesz a föld. A földből kinő egy magányos, ágtalan fa. Isten szavára kilenc ága lett, minden ága alatt egy ember, a kilenc emberből pedig kilenc nép keletkezett.

 

A fiú elégeti a nyolcágú vörösfenyőt. Kérdés, hogy összefüggésbe hozható-e az enyec mítosszal az ausztráliai wiradyuri és kamilaroi törzsek varázslóinak az a rítusa, hogy gyökerével felfelé a földbe ástak egy fát, a gyökerét vérrel megkenték, majd a fát elégették. Eliade mindenesetre az arbor inversa típusú világfák kapcsán említi az ausztráliai rítust.

Eddig tehát ismertettünk három, egymástól időben is, térben is igen nagy távolságra levő történetet, amelyek a maguk kultúrkörében igen jelentősnek látszanak, és amelyek között az egyetlen - de úgy vélem, igen lényeges - közös elem, hogy mindháromban elpusztítják a világfát.

Van azonban jó néhány további - részben kései, átértelmezett - történetünk is.

 

A világfa kivágása - hipotézisem szerint - eredetileg a föld és az ég (a felső világ) közötti kapcsolat megszakítását jelenthette.

 

Erre azonban pillanatnyilag egyetlen példát sem tudok idézni.

Arra viszont van nem egy példa, hogy mivel a világfa a Mindenség tengelye és fenntartója, kivágása általános katasztrófához, az általam ismert esetekben az özönvízhez vezet.

 

4. Dél-Amerikában a matako és az ashlusay indiánok meséltek egy élelemfáról, amelyen halak termettek, de egy vigyázatlan ember megsértette a fa kérgét, és abból víz ömlött, amely elborította a földet és elpusztította az emberiséget.

5. Az arawak és a karib indiánok mítosza szerint, amelyet Guyanában egészen Kolumbiáig mesélnek, az élelemfa titkát csak a tapír meg az aguti tudta, és nem akarta elárulni az embereknek. Ezek kikémleltették a mókussal, a patkánnyal meg az oposszummal. Amint megtalálták a fát, elhatározták, hogy kidöntik. A fa törzséből víz ömlött, amely vízözönné vált és elpusztította az emberiséget.

6. Brit-Guyanában a wapisiana és taruma indiánok azt mesélték, hogy Duid, a teremtő testvére, az életfa gyümölcseivel táplálta az embereket, de ezek felfedezték, hogy honnan vannak a gyümölcsök, és maguk akartak szedni róla. A teremtő megharagudott, kidöntötte a fát, és az özönvíz a fatörzséből ömlött ki.

Feltűnően közel áll ezekhez a mítoszokhoz egy jurák-szamojéd mítosz, noha az utóbbiban a fát nem vágják ki, hanem kidől magától.

 

 

7. A nyenyecek (jurák-szamojédok) szerint:

 

„Egyszer régen volt a felső földön egy nagyon szent hely: Nadim. Ott állt egy hétágú szent nyírfa. Ezt a nyírfát féltve őrizték. Az emberek odajártak vértelen áldozatokat bemutatni. Egyszer, midőn áldoztak, a szent nyírfa gyökerei rothadni kezdtek. Gyökereinek rothadása után, amikor a hetedik gyökere is elrothadt, a szent nyírfa kidőlt. Először a szent nyírfa gyökere végéből vér vált láthatóvá. A vér nem is vér volt, hanem tűz.

 

A tüzet követően szent víz kezdett ömleni. Minden földet, mindent elárasztott a szent víz. A földön lakó emberek tutajt készítettek. A föld minden állatából egyet a tutajra vittek. A nagy sámánok aztán a szent helyek földnyelveinek a magaslataira álltak; amikor a víz egyre magasabbra emelkedett, hétszer kiáltottak, akkor a víz egy arasznyit apadt. Akkor mindenki a tutajra helyezte a megígért áldozatot. Aztán a nyár és a tél elmúltával a víz elapadt. Aztán újra várták a szent vizet. Azt mondták:

 

- Egy nagy sámán a szent vizet ismét folyami fogja. Akkor majd minden ember csináljon egy fűzfa tutajt, s azt kutyaszőrrel kötözze meg. Ha Num engedi, azon mindenki életben marad.

 

Most ismét elérkezett a szent víz jövetelének az ideje."

Nem tudni, maga a vízözön története mennyiben származott a keresztény hittérítőktől, és mennyiben a csaknem univerzálisan elterjedt vízözön mítoszból, de ez számunkra pillanatnyilag nem is fontos, mert a fa kivágásának a mítoszból kell származnia. Feltűnő, hogy mennyire közel állóak a földgömbnek csaknem átellenes pontjain, Dél-Amerikában, illetve az északi sarkkörön túl feljegyzett változatai. Feltételezem, hogy valamikor jóval nagyobb területen elterjedt mítoszról van szó.

 

Az indián változatokban az élelemfa nyilvánvalóan a világfának egy kisebb tartalomkörrel felruházott változata, élelemadó mivolta és a belőle fakadó özönvíz egyaránt egyértelműen mutatja ezt.

 

A szamojéd mítoszban a világfa még inkább redukált változata tűnik fel, de az a körülmény, hogy hétágú, hogy nyírfa (az északi népeknél a felső világ szent fája), és hogy szent helyen áll, egyértelműen mutatja világfa mivoltát, és csak így lehetséges az is, hogy pusztulása a világ pusztulását váltsa ki.

 

8. A világfa, amit pedig általában pozitív jellegűnek vélnénk, mint láthatjuk, az alvilággal is kapcsolatos lehet. A későbbi korokban, esetleg keresztény átértelmezés szerint, negatív, elpusztítandó erővé is válhatott.

 

Egy XVII. századi orosz kéziratban megőrzött apokrif legenda szerint a nagy tölgyfa, amelyet Satanael ültetett, hogy fegyverül használja fel Krisztus ellen, az egész Paradicsom felett elterült: eltakarta a napot is. Egy finn epikus énekben a „szikráthányó tölgyfa", „Rutimo füze", ez a „gonosz lény" koronájával eltakarta a napot, gallyaival elvette a hold fényét, de egy, a tengerből kilépő, hosszú hajú és szakállú kis ember (Krisztus) kivágta.22

A finn ének egy változata a Kalevalába is bekerült. A második ének (rúnó) elmondja, hogy a világ berendezése idején ültetett tölgyfa

 

 

Ágasodik, nyújtózkodik, sűrű lombbal lombosodik. Éppen az égig ér az ága, sűrű lombja messze hajlik: felhőt fogdos futkosásban, bárányfelhőt ballagásban, elfödi a napvilágot, elfogja a holdvilágot. Akkor a vén Vainamöinen törekedik, töprenkedik: ki törné le ezt a tölgyfát, ki vágná ki ezt a szálfát. Élő ember meg nem élhet, úszó halnak nincsen nyugta arany nap sütése nélkül, ezüst hold világa nélkül. Erős ember nincsen erre, sehol sincsen bátor férfi, letörője nincs a tölgynek, száz tetejű szörnyű fának. Maga a vén Vainamöinen akkor száját szóra nyitja: „Hallod-e, anyám, édesanyám, szülőanyám, felnevelőm! Add nekem a víz erejét - hatalmas a víz ereje -, hogy letörje ezt a tölgyfát, a gonosz fát döntse félre útjából a fényes napnak, világító hold eléből."   Tengervízből ember termett, habokból egy hős előjött. Növésére nem nagyon nagy, nem is éppen csöppnyi csöppség: emberhüvelyk hosszúságú, asszonyarasz magasságú. Fején fénylik rézkalapja, lábán csillog rézcsizmája, két kezén a rézkesztyűje, rézkesztyűje rézzel rajzolt, rézruháját rézöv tartja, rézöv mellett rézfejszéje, nyele egy hüvelyknyi hosszú, körömnyi magas az éle. Derék öreg Vainamöinen tépelődik, töprenkedik, alakjára férfi volna, formájára bátor férfi; csak hüvelyknyi hosszúságú, ökörpata magasságú. Akkor száját szóra nyitja, mondogatja, kérdezgeti: „Te miféle ember volnál, vitéz volnál, hitvány férfi? Alig hasznosabb halottnál, elevenebb elhullottnál!" Szól a tengerhozta ember, habok hőse azt feleli: „Én afféle ember volnék: apró legény, víz vitéze. Jöttem a tölgyfát letörni, törzsét ízzé-porrá törni." Derék öreg Vainamöinen: maga száját szóra nyitja: „Hiszem, arra való nem vagy, kicsi is vagy, gyönge is vagy, hogy letörhesd ezt a tölgyet, kivághasd a szörnyű szálfát." Éppen ennyit elmondhatott, éppen egyszer megnézhette: már az ember másnak látja, ujjnyi embert újnak látja! Lép a lába messze földre, fejével a felhőt éri, térdét verdesi szakálla, haja súrolja a sarkát, szeme köze ölnyi széles, ölnyi széles nadrágszára, de a térdén másfél ölnyi, a derekán megvan kettő. Feni akkor azt a fejszét, köszörüli élesebbre, feni fürgén hat fenőkőn, köszörüli hét homokkőn. Egy lépéssel térül-fordul, sebes járással megindul széles szárú nadrágjában, lengő könnyű köntösében. Lép az első lépésével puha parti homokföldre, jut a másik mozdulással a máj színű tarka térre, a harmadik perdüléssel a tömérdek tölgy tövébe. Fejszéjét a fába vágja, sima élét rászalajtja. Vágja egyszer, vágja kétszer, hanem aztán harmadszorra láng lobog a fejszéjéből, a tölgyfából szikra pattan: akkor megindul a tölgyfa, kitörik az átkozott fa. Így hát aztán harmadszorra kivágja a földet végre, letöri az átkozottat, száz tetejű szörnyű szálfát.

(...)

Mikor letörték a tölgyet, kivágták a szörnyű szálfát, kezdett is a nap ragyogni, világítani a hold is, futkosni a fürge felhők, kezdett boltozódni égbolt ködös félsziget fejében, homályos sziget határán.

(Nagy Kálmán fordítása)

 

 

Egy karjalai epikus ének szerint e kivágott fából készült az a híd, amelyen a halottak - illetve azok egy részének - lelke a túlsó világba jut.

 

 

Földre került végül a fa, Észak folyójára zuhant, hídja maradjon örökkön, járja mind az ösvényjáró, elérkezzen Pohjolába, portájára emberevőknek, vitézek vízbefojtóihoz. Ott van örök, hívó hídja minden ok nélkül veszőnek, kiket betegség nem bír le, nem a Teremtő térít el; poroszkálnak Pohjolába, emberfalók falujába: csonttól csupált ott a hús, bizony inatlan a borjú, imígy hadd egyék, ki enne, harapjon, ha ezt kívánja.23

 

 

Egy nyugati észt epikus énekben egy nő elmondja, hogy egy tölgyfát hiába iparkodott apja, anyja, fivére és nővére nevére elültetni, nem eredt meg. Amikor a saját leánynevére ültette el, a fa az égbe nőtt s az eget szétrepesztéssel, a felhőket szétkergetéssel fenyegette. A nő kérésére a fivére kivágta a fát.

 

Berze Nagy János értelmezése szerint itt a „világfának olyan sarjadéká"-ról van szó, „amely a középkori keresztfa-legendának valószínűen olyan változatáról hajtott, amelyben a kereszt fája nem az életfáról, hanem a jó és gonosz tudás fájáról leszakított gallyból vagy a róla származó magból nőtt fel, vagyis: amelyhez az emberiség ellenségének, a kígyó alakjában mutatkozó gonosz szellemnek emléke fűződik. [...].

 

Ezt a fát az orosz, finn és észt népköltészetben az ördög ülteti, hogy Krisztus ellen fegyvert találjon benne. A fa a zord éghajlat alatt [...] az életadó napfényt is állandóan elfödi. Ezért kivágják. Az előbbihez [a világfához] csak külsőségeiben hasonló, lényegében ellentéte annak. Az a »soha el nem dűlő«, ez az Isten ellen és az emberiség romlására növesztett fa, amelyet Krisztus maga dönt le".

 

Berze Nagy János szövege önmagában sem ellentmondásmentes, ezért további finomításra szorul. Úgy próbálnám megfogalmazni, hogy ez a fa a világfának az alvilággal kapcsolatos negatív változata. Mint Szibériában a vörösfenyő, szemben a nyírfával vagy a jegenyenyárral. Az, hogy hogyan lehet szó két különböző fajta fáról, ha csak egy fáról van szó, az már a mítosz dialektikájához tartozik, és a jövőben még további elemzést igényel.

 

9. Indiában a világfa kivágásának sajátos, metaforikus értelmezésével találkozunk.

 

A Védák és az Upanisádok a Kozmoszt (a Világmindenséget) mint egy óriási fát mutatják be. Az Upanisádok szerint ez az óriási fügefa (Asvattha) felülről, az égből nő lefelé (arbor inversa). A Bhagavad-Gítá szerint az égből lefelé növő világfa kivágása az ember számára a Kozmosztól való szétválást, vagyis a felszabadulást jelenti. (Legalábbis így értelmezi ezt Mircea Eliade.) Annyit jelent, mint kivonulni a Kozmoszból, elkülönülni az „érzetek tárgyaitól" és a „tettek gyümölcseitől". Kilépni a földi élet körforgásából és visszaolvadni a Brahmanba. Régi hindu kommentár szerint a fa kivágása a metafizikus tudás fegyverével történik.

 

Itt nyilván már csak egy metaforáról van szó. Ilyen képes, költői nyelven fogalmazták meg a jóga és általában a brahmanizmus célját. De nyilván valamilyen régi mitikus elképzelést használtak fel. Ennek régisége szempontjából figyelemre méltó, hogy maga az átértelmezés is még az ókorban történt.

 

10. Világfa jellegű fák elpusztítása másutt is előfordul, de sokszor csak mintegy mellékesen említve. Radloff nagy szibériai török népköltési gyűjteményének első két kötetében, az altaji és a hakasz (abakáni tatár) hősi énekekben ismételten előfordul, hogy a lánykérőbe induló hős útközben, egyéb hőstettek közt, kivágja a „vas vörösfenyőt" is. Ez mindig csak néhány sorban van elmondva, az énekesek, úgy látszik, nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. Ezeknek az útközbeni kalandoknak ugyanis nincsen különösebb jelentőségük a cselekmény egészének a szempontjából, az énekesek csupán az érdekesség fokozása kedvéért szőnek mégis néhány ilyen kalandot az énekükbe. (Sajnos annak idején nem jegyeztem ki ezeket a motívumokat egyenként, ezért most nem tudom hamarjában megmondani, hogy hány énekben fordul elő ez a motívum és pontosan melyekben.)

 

Egy kondai-vogul hősi énekben a fa kivágása nagyobb jelentőséget kap, de itt is csak az illető hős, és még csak nem is valamilyen nagyobb közösség szempontjából. A hős feleséget szerezni indul az egyik öccse számára. Kivágja „a föld teremtésekor termett nagy fenyőt", noha a fenyő kéri, hogy ne tegye. A hős aztán végül elbukik, ami a fa kivágásával elkövetett bűnnek, illetve a fa bosszújának is lehet a következménye. Ezt az éneket az obi-ugor epikán belül viszonylag újabb keletűnek tartom.

 

Persze itt is további kutatásra van még szükség.

Kérdés, hogy az egyes fáknak mint faanyagnak a kivágása mennyiben van kapcsolatban a világfa kivágásával.

 

A sumeroknál külön eposz tárgya volt a cédrusfa kivágása,30 amit aztán az asszír Gilgames-eposz is átvett. A ránk maradt változatokban úgy tűnik, hogy több fáról volt szó, de mindenesetre nagyon jelentős dologról, ha azt (azokat) Huwawa (Humbaba) őrzi.

 

A Pelimi halványról szóló északi-osztják hősi énekben31 az íjnak való fa megszerzése hasonlóképpen nehéz dolog. Ez az ének mindenesetre az északi-osztják hősi epika régi rétegébe tartozik.32 A hős vízen túlra megy íjnak való fáért. (A vízen átkelés az archaikus epikában egy másik világba jutást is sugallhat.) Ott, mint mondja:

 

 

egy gyökérből hajtott három nyírfát találok, egy gyökérből eredt három nyírfát találok. (372-373. sor)

 

 

Az obi-ugor népköltészet emlegette szent fák ilyen egy gyökérből eredőek. Ezek ráadásul nyírfák, és mint fentebb említettük, sokszor a világfát is nyírfaként emlegették.

 

A hős kivágja a fát, de a szőrös szemű ménkek (antropomorf démonok) húga odajön: „...te ezt az én bűnhődéshozó fámat mit csinálni vágtad le, az én veszedelmes fámat mit csinálni vágtad le? Hajdan, ha volt apád, apád éppen így, mikor az én bűnhődéshozó fámat levágta volt, ha volt atyád, atyád is hajdan, mikor ezt a veszedelmes fámat levágta volt, a világ ezer koráig örökre odalett, hát nem tudod? Az ég ezer koráig odalett, hát nem hallottad? Téged is az én bűnhődéshozó fámnál kaplak ím, az én veszedelmes fámnál kaplak ím. Én miképpen szólok: Ezen isten adta erdei fa növekedése közben az ennivaló étel tálját helyezgetted tán ide, ég adta erdei fa növekedése közben az ennivaló étel tálját helyezgetted tán ide? Az ennivaló étek gőzénél növelt fádat vágtam tán le, ősi vized gőzénél növelt fádat vágtam tán le?" (401-433. sor.)

 

A hős aztán bosszút áll a ménkeken apja haláláért.

 

Felvetődhetnék itten az a kérdés is, hogy ezek szerint több nemzedék is foglalkozott a fa kivágásának kísérletével, de ennek részletezésébe most ne menjünk bele, mert a hangsúly nem ezen van, hanem a vérbosszún.

 

11. Végezetül nézzünk meg egy viszonylag újabb keletű és egészen bizarr példát.

 

A világfát néha úgy képzelik el, hogy emberi testből nő ki. (Vö. Kürosz születésének mondája, Jessze fája stb.)

 

Egy 1532-és, augsburgi Petrarca-kiadás egyik illusztrációján a német fametsző (Hans Burgkmair vagy valaki az ő iskolájából) egy férfialakot ábrázolt, akinek a melléből háromágú fa nő ki, egyik ágán szakállas férfifej, a másikon egy sugárkévében egy meztelen alak, a harmadikon egy szív. Mintegy a lélek részeit ábrázolva. Ez volna a Szellem Határozatlanságának és Nyugtalanságának a Fája. A fej a megfontoltságot, nyugalmat, az Istenhez való közelséget, a szelíd és becsületes hajlamokat van hivatva ábrázolni, a szív az indulatokat, érzelmeket, érzékiséget. A sugárzó alak magát a lelket, jelezve ezzel az egész fa értelmét. A férfialak éppen azon iparkodik, hogy egy nagy kétkezes fűrésszel töviből kivágja a fát, amivel az embernek az önmagával vívott küzdelmét kívánták ábrázolni (Petrarca szövegétől meglehetősen függetlenül).

 

12. Mint már jeleztem, a felsorolt jelenségeket nem tudom kielégítően értelmezni. Úgy vélem azonban, hogy ha valóban összefüggenek, akkor -a kutatást folytatva - talán valami nagyon fontos dolognak jöhetünk a nyomára. S ha tévednék, ezek a motívumok, így egymás mellé állítva, akkor is éppen elég érdekesek.

 

Megkísérelhetjük mindazonáltal még egyszer áttekinteni az egyes előfordulásokat, érdekes volna megfigyelni a változások tendenciáit és a változatképződés módját.

 

 

A világfa kivágásának egyelőre a következő nézőpontjairól tudunk.

 

 

1. Eredetileg - vagy inkább egyik eredeti, illetve az eredetihez közelálló formájában - a felső világgal való kapcsolat megszakadását vagy legalábbis annak meggyengülését jelenthette. A délszaki népek mítoszaiban egy liánt vágnak el, a tibeti mítoszban egy kötelet, ami azonban a föld és ég közötti kapcsolatot biztosította, e funkciójában tehát megegyezett a világfa megfelelő funkciójával.

 

2. Dél-amerikai indián mítoszban kivágják az élelmet adó fát. A törzséből a vízözön tör ki, s mindent elpusztít. Ez tkp. egészen természetes. Ha egyszer a világfa a világmindenség tengelye és fenntartója, akkor annak elpusztítása katasztrófához, egyfajta világvégéhez vezet. A fa törzséből folyó víz a világfolyó vagy világtenger, máskor ez az életvize, ebben a mítoszban pusztító erő, de hát a víz ambivalens a mítoszokban. (Dialektikus.) Párhuzama valahol ennek az indián mítosznak az a jurák szamojéd mítosz, amelyikben amikor kikorhad és kidől a hétágú nyírfa, amelyiknél áldozatot bemutatni szoktak, annak a gyökerei közül tör elő a vízözön.

 

3. Ahol a világfának elkülönül az alvilági aspektusa, ennek az alvilági világfának a kivágása, elpusztítása jó cselekedet, az idők kezdetén történt világberendező cselekedetek közé tartozik. Az enyec mítoszban ilyen az elégetett nyolcágú vörösfenyő. (A mítosz címe: Az emberiség eredetei) A Kalevalában ilyen a kivágott tölgyfa, amelyik elfogta volna a napfényt. Keresztényiesített változatban ez a mítosz az oroszoknál és az észteknél is előfordul. Az altaji török hősi énekekben a vas vörösfenyő kivágása már csak egyik bravúr a sok közül, az énekes mintegy mellékesen mondja el, nincs is különösebb következménye.

 

4. Gilgames kivágja a világfa jellegű nyárfát. Ennek párhuzama a nganaszán sámánmondában az, hogy a sámán a világfa ágaiból készíti a dobját s dobverőjét. Lehet, hogy Gilgames csak azért vágja ki az egész fát, mert már nem értették a fa jelentőségét, csak a különleges fát (a szent fát, de nem feltétlenül pozitív értelemben) látták benne, amelyikből a mágikus eszközök készülnek: Gilgames dobja s dobverője (más fordítások másképpen értelmezik, de mindenképpen a hatalmának az eszközei). Ehhez elég lett volna egy ágát levágni, mint a nganaszán mondában, de a sumer költő látványosabbnak találhatta az egész fa kivágását. Több száz éves városi kultúra hatására már nem számolt súlyosabb következményekkel. (Jóllehet a mai olvasó azt asszociálja hozzá, hogy véget ért a történelem előtti kor, Gilgamessel már a történelem kezdődik.)

 

5. Más epikus énekekben a világfa kivágásának jelentősége még inkább meggyengült. Egy vogul énekben pl. a hős kivágja a szentséges vörösfenyőt, noha az kéri, hogy ne tegye, el is pusztul, nyilván ennek következményeként, a fa kivágásának azonban egyéb jelentősége nincsen. Polem-tórem az északi-osztják hősi énekben már egyszerűen íjnak való fát vágott ki, igaz, hogy a folyón túli területen, ahol a ménkek éltek, de az énekben nem a fa kivágása fontos elsősorban, hanem az, hogy az apjáért bosszút állt a ménkeken. Kérdés, hogy a cédrusfa kivágása, ami a Gilgames-eposz egyik főtárgya, mi lehetett eredetileg.

 

6. Dél-amerikai indián mítoszokban ismételten előfordul, hogy valakit fára, sziklára stb. felmászatnak, majd elveszik alóla, amin felmászott, s az illető fennreked, a saját erejéből általában nem is tud lejönni, hanem pl. madarak hozzák le. Ez határozottan a világ két szintje közötti átjárást (a középső meg a felső világ közöttit) juttatja az eszünkbe, s tulajdonképpen ha már mítosz, úgy volna igazán értelme, de a Lévi-Strauss által kivonatosan idézett indián mítoszok egyszerűen egy-egy őserdei fát említenek.

 

7. Mindennek ismeretében viszont most már mégis ide lehet vonni azt az európai (német stb.) tréfás mesét, amelyikben a főhős borsószáron az égbe mászik, alul a borsószárat elvágják (egy egér elrágja?) s az illető fennmarad. Végül valahogy madarakkal jön le. Solymossy annak idején rámutatott, hogy ez igen távol áll a tetejetlen fát szerepeltető meséinktől. Neki ebben igaza is volt, de úgy látszik, hogy nagyon távolról mégis ide tartozik ez is.

 

8. Az indiai filozófiában/szimbolisztikában a fa kivágása az embernek ezzel a világgal való kapcsolatai megszakítását jelenti. A cél nyilván az újjászületések körforgásából való kiugrás és a Nirvánába kerülés.

9. Lehetnek aztán egészen bizarr előfordulások, mint a XVI. század inémet fametszeten a saját melléből növő fát fűrésszel vágó ember alakja, ami az embernek az önmagával vívott küzdelmét, lelkitusáját lett volna hivatott ábrázolni.

 

10. Szóba jöhetne még a világfa kivágása mint a tér - a mágikus tér - átrendezése. Ennek csak egy irodalmi példáját ismerem: Vörösmarty Tündérvölgy c. költeményében fordul elő, amikor a költemény főhőse, Csaba kivágja a Tündérvölgy közepén növő húszöles cédrust. Ez a kontextusból kitetszően egyértelműen a világfa kivágása, de a további összefüggések tisztázása még további kutatást igényel. És ide tartozónak hiszem - de ezt nem tudom bizonyítani - a Jézus Krisztus által megátkozott fügefa esetét. Tulajdonképpen a fának a világfa volta sehol sincsen kimondva, de az elemzés ezt egyértelműen kimutathatja. Érdekes lehet azért, hogy milyen aspektusok tűnnek fel.

 

a. A földet az éggel (a felső világgal) összekötő lián vagy kötél nyilvánvalóan a világfának az egyik funkcióját jelenti.

 

b. Az élelmet adó fa, amelynek a tövéből víz folyik, s amelynek a pusztulása a világ pusztulásához vezet, szintén nyilvánvalóan a világfa, ha az indián mítosz - illetve az annak ki tudja milyen változatát rögzítő feljegyzés - nem is nevezi annak.

 

A szamojéd mítosz hétágú áldozati nyírfája már redukált forma, minden aspektusa megegyezne különben a világfa megfelelő aspektusaival, de az, hogy áldozati fának mondják és tudni vélik a pontos helyét is valahol az osztjákok lakta vidéken, már redukált formát jelent.

 

c. Az alvilági világfarész egyes népeknél annyira elkülönülhetett, hogy külön fáknak értelmezték őket, s mivel az alvilágit negatív hatásúnak tartották, ennek kivágását világberendező (a világ lakhatóvá tételét az idők kezdetén lehetővé tevő) hőstettnek értelmezték.

 

Amit az emberiség egyik őse hajt végre az enyec mítoszban, egy tengerből jövő kultúrhérosz a Kalevalában, sőt maga Jézus Krisztus a keresztényiesített változatokban. Ennek is a gyengített változata, hogy a vas vörösfenyő kivágása egyszerűen a házasodni induló hősnek az egyik útközbeni bravúrja a sok közül a szibériai török hősi énekekben.

 

A fák leírása az enyec mítoszban a fa valahol ott van, ahova az alvilági démon (maga az alvilág ura, Nga?) a nőt elhurcolta. Azon a helyen sötétség van. A fa nyolcágú. A nyolc ága nyolc földre megy, és nagy fenyegetést jelent (?). Egyéb, a feljegyzett változatban homályos aspektusai is vannak. (Bejárat, lyuk a fa mellett, ahova be lehet esni.)

A Kalevalában a fa égig ér, és eltakarja a napot meg a holdat.

 

d. A sumer eposz nyárfája sem eléggé egyértelműen világfa. Át is kerül egyik helyről a másikra. Világfajellege azonban olyannyira nyilvánvaló, hogy mint jellegzetes példát szokta idézni a szakirodalom, valahányszor a világfáról van szó. A felsorolt példák közül csak itt nyilvánvaló, hogy a világfa három világon (a világ három szintjén) is átnyúlik. A tetején a mitikus sas fészkel, s egyben jelzi a felső világot, a gyökerei között kígyó („nem fog rajta a ráolvasás"), egyben jelzi az alvilágot, a fa törzsében pedig egy tündér lakik. A fa ráadásul Innin istennő tulajdona, amit kevésbé szoktak emlegetni, de ami szintén további elemzést igényelne.

 

A felsorolt különböző példákban egy és ugyanazon - önmagában elég bizarr - motívumról van szó: a világfa kivágásáról. Ezt azonban a különböző korokban, különböző kultúrákban igen sokféleképpen értelmezték, művészileg is igen sokféleképpen és igen különbözőképpen dolgozták fel.

 

Szakirodalom

BALTRUSAITIS, Jurgis

1975 Evul mediufantastic. Bucure§ti.

BERZE NAGY János

1958 Égigérő fa. Pécs.

DEMÉNY István Pál

1978 Az északi-osztják hősi énekek történeti fejlődése. NylrK XXII. 147-158.

1983 A vogul hősi epika. NylrK XXVII. 115-124.; XXVIII. 23-32.

1992 A Szent László-legenda és Molnár Anna balladája. Kolozsvár. Erdélyi Tudományos Füzetek 212. sz.

1994 A világfa. Honismeret 1994. 4. sz. 30-36.

1997 A magyar szóbeli hősi epika. Csíkszereda.

DIÓSZEGI Vilmos

1967 A pogány magyarok hitvilága. Bp.

1969 A honfoglaló magyarság hitvilágának történeti rétegei. A világfa. NKNT II-III. 295-326.

DOLGIH, B.

1961 Mitologicseszkie szkazki isztoricseszkie predanija encev. Moszkva.

ELIADE, Mircea

1964 Traité de ihistoire des réligions. (2. ed.) Paris.

1994 Imagini si simboluri. Bucuresti.

FMTÉ

1982 Földisten lánykérőben. Finnugor mitológiai és történeti énekek. [Válogatta Bereczki Gábor. Fordította Tandori Dezső.] Bp.

GRAVES, Róbert - PATAI, Raphael

1969 Héber mítoszok. A Genezis könyve. Bp.

HOPPAL Mihály

1978 Mítosz: kép és szöveg. EMN 3. 301-337.

LEHT1SALO

1947 Juraksamojedische Volksdichtung. Helsinki. MSFOu. 90.

LÉVI-STRAUSS, Claude

1995 Mitologice I. Crud sí gátit. Bucuresti. (A francia első kiadás: 1964)

ONGY

1905 Osztják Népköltési Gyűjtemény. Közzéteszi Pápay József. Bp. - Leipzig.

RADLOFF, Wilhelm

1866 Proben der Volkslitteratur Türkischen Stamme Süd-Sibiriens. St-Petersburg (1866-1868). SIKT

1983 „Fénylő ölednek édes örömében... " A sumer irodalom kistükre. Összeállította, sumer eredetiből fordította, az előszót és a jegyzeteket írta Komoróczy Géza. (2. kiad.) Bp.

TOPOROV, V. Ny.

1988 Világfa. Címszó a Mitológiai Enciklopédiában.

1975 Tundraföldi öreg. Szamojéd mesék. Válogatta és az utószót írta Hajdú Péter. Fordította Pusztay János, Simoncsics Péter. Bp.

VÉRTES Edit

1990 Szibériai nyelvrokonaink hitvilága. Bp.

VNGY

1892 Vogul Népköltési Gyűjtemény. Közzéteszi Munkácsi Bernát. I-IV. Bp. (1892-1963)

---

Jegyzetek:

1. A világfáról: Eliade 1964. 229-280.; Toporov 1988. Lásd még: Demény 1994.
2. SIKT 29. sz.
3. SIKT 434.
4. Graves - Pad 1969.58.
5. Diószegi 1967. 64-66.
6. Diószegi 1967. 75-76.
7. Vö. SIKT 434.
8. SIKT 25.
9. SIKT 424.
10. Dolgih 1961. 82-87. Magyarul: Tundraföldi öreg. 1975. 235-243.
11. Tundraföldi öreg. 239-240. A fával kapcsolatos eseménysor - megítélésem szerint -a Molnár Anna c. balladának egy távoli párhuzama. Az összefüggések részletes elemzését lásd Demény 1992. 28-35., ill. 1997. 177-207.
12. Diószegi 1969. 307.
13. Radloff 1868. II. 12. sz.
14. Radloff 1866.1. 117. Lásd még Berze Nagy 1958. 196.
15. Eliade 1964. 238.
16. Vö. Eliade 1994.206-207.
17. Lévi-Strauss 1995.236.
18. Lévi-Strauss 1995.236.
19. Lévi-Strauss 1995.237.
20. Lehtisalo 1947. 6. sz. MSFOu. 90. 13-15. A fordítás: Vértes 1990. 305
21. Berze Nagy 1958. 128,130.
22. FMTÉ 1982. 13-14.
23. Berze Nagy 1958. 13-14.
24. Berze Nagy 1958. 129.
25. Eliade 1964.236-237.
26. VNGY II. 235-241.
27. A fentebb idézett sumer eposz is hangsúlyozza, hogy a nyárfa a földi élet kezdetekor nőtt fel.
28. A vogul hősi epika történeti fejlődéséről lásd Demény 1983. 84.
29. ONGY 69-99.
30. Lásd Demény 1978.
31. Lásd Hoppal 1978.
32. Baltrusaitis 1975.