Mirkó királyfi című magyar népmesénkben Mirkó addig nem ülhet a táltos ló nyergébe, amíg Mirkó ki nem vezeti a városból. Mirkót a táltos ló a selyemútra, vagyis a Tejútra viszi.

Logikus, hogy ezek után a DNS kapcsolatban van az égbe menetellel, ebből kifolyólag mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a testedet, vagyis a templomodat karbantartsd, megtisztítva mindenféle méreg és színezékanyagtól, vagy egyéb ártó tényezőktől (szacharóz, mikrohullám, mobil, nikotin, alkohol, stb.)

Mirkó királyfi

Egyszer volt egy király, annak volt három fia. Ennek a királynak az egyik szeme mindig sírt, a másik mindig nevetett. Fehér királynak hívták.

A három királyfi pedig azon tanakodott, hogy miért van az, hogy apjuk egyik szeme mindig sír, a másik mindig nevet, és összebeszéltek, hogy meg kellene kérdezni. Csak nem tudták, melyik menjen be. A legkisebb végül azt mondta a legidősebbnek:

-Te vagy a legidősebb, úgy illik, hogy te menj!

No, az elvállalta.

Mikor benn volt, látta, hogy az apja ott ül a királyi trónuson, köszöntötte illendően:

-Jó napot adjon isten, király édesatyám!

-Adjon isten, édes fiam, mi jót hoztál?

-Nem hoztam én semmit, csak mondja meg nekem, mi az oka van annak, hogy az egyik szeme mindig sír, a másik meg mindig nevet.

-Jól van, fiam, mindjárt megmondom.

Erre a király kirántotta a kardját, és le akarta vágni vele, de a fiú kiugrott az ajtón. Mikor kinn volt, az öccsei mindjárt kérdezték:

-Na, mit mondott?

-Csak menj be, majd megtudod! - válaszolta a középsőnek.

Bement a középső is, az is köszönti az apját:

-Jó napot adjon isten, király édesapám!

-Neked is adjon isten, fiam! Mi jót hoztál?

-Semmit, csak azt, hogy mondja meg nekem, mi az oka, hogy az egyik szeme mindig sír, a másik meg mindig nevet?

-Jól van, fiam, mindjárt megmondom!

Ezzel kirántotta a kardját, le akarta a középső fiát is vágni. Az is kiugrott az ajtón. Kérdi a legkisebbik:

-Neked mit mondott?

-Menj be, majd neked is megmondja!

Mikor a legkisebb bement, ennek Mirkó volt a neve, megállt az apja előtt ő is.

-Jó napot adjon isten, király édesapám!

-Adjon isten, édes fiam! Mi jót hoztál?

-Nem hoztam semmit, csak azt akarom kérdezni, mi az oka annnak, hogy az egyik szeme mindig sír, a másik mindig nevet.

-Jól van, fiam, megmondom.

Ezzel kirántja a kardját, hogy levágja, de Mirkó csak áll, és azt mondja:

-Itt vagyok, király édesapám, a fia vagyok, tehet velem, amit akar.

-Látod, fiam, ez az oka. Mert az egyik szemem mindig terád nevet, a másik szemem meg a bátyáidra sír. Mert láttam én, hogy te királnyak való vagy, mégsem tehetem ,hogy téged tegyelek királlyá, a bátyáid az elsők. Hanem van énnekem egy nagyon jó barátom akivel már száz éve nem beszéltem, azzal nagyon szeretnék találkozni. Amelyikőtök idehozza nekem, az lesz a király. A többi meg a fejével fizet.

Mikor Mirkó is kiment, a bátyjai mindjárt kérdezték, hogy mit mondott az apjuk, és ő elmesélte nékik úgy, ahogy volt.

A két idősebb királyfi azonnal felöltözött, a legjobb lovakat nyergelték föl, és útnak indultak. Mirkó otthon maradt. Telt-múlt az idő, a két királyfi visszajött eredmény nélkül. Nem is mertek az apjuk elé menni, mert utdták, hogy lefejezteti őket. Mirkó meg csak szomorkodott.

Volt egy rongyos csikó ott az istállóban, azzal nem törődött senki. Mirkó etette mindig, ő tisztogatta, de hát nem nagyon látszott meg rajta. Odamegy a csikóhoz, akar neki enni adni, s megszólala a csikó:

-Miért búsulsz, kedves gazdám?

-Hogyne búsulnék-mondja Mirkó-,mikor az apám azt mondta, hogy van neki egy jó barátja, a Fekete király, és már száz éve, hogy nem beszélt vele. Aki azt el tudja hozni, az lesz a király, de aki nem tudja, azt lefejezteti. A bátyáim már elmentek érte, vissza is jöttek eredmény nélkül. Talán le is fejezték őket, és most rajtam a sor. Ha el nem tudom hozni, én is úgy járok, ahogy ők.

Azt mondja a csikó:

-Ne búsulj semmit, kedves gazdám, elhozzuk a Fekete királyt. Csak szerezz nekem egy teknő parazsat meg egy teknő köleskását.

Mirkó mindjárt hozott neki, a csikó megette, s azt mondta Mirkónak:

-Ott van a tyúkól padlásán egy öreg nyereg meg egy rozsdás kard. A nyerget tedd rám, a kardot meg kösd az oldaladra.

Mirkó fölnyergelte a rossz csikót, a kardot pedig az oldalára kötötte.

-Na most-azt mondja-, édes gazdám, vezess ki az istállóból, és ülj fel rám. Úgy menjünk-e, mint a szélvész, vagy úgy, mint a gondolat?

-Úgy, mint a gondolat.

-Akkor hunyd be a szemed, de ki ne nyisd, amig én nem mondom!

Hát egyszer csak szól ám a csikó neki:

-Kedves gazdám, most nyisd ki a szemed.

Mirkó meg elámult, mert látta, hogy a lova aranyszőrű, az őruhája is arany, majd elveszett tőlük a szeme világa.

Azt mondja ekkor a táltos:

-Ideértünk a Fekete király birodalmába. Itt van a palotája nem messze. Engem hagyj itt, majd itt megtalálsz, de jól vigyázz, mert a Fekete király ott alszik a sátorban, el van átkozva, addig fel nem ébred, amíg te meg nem szabadítod. Menj egyenest a palotába, és vigyázz, mert teli van ellenséggel, s míg azokat le nem győződ, a Fekete királyt fel nem ébresztheted. Mikor bemény a palotába, kettesével jönnek rád a katonák az ajtón, de te csak rántsd ki a kardod, és vagdalj le mindenkit, aki szembejön veled. Ha meg beérsz a legelső szobába, majd ott meglátod, mi történik.

Ezzel Mirkó elindult, és valóban, mikor bement a palotába, jöttek a katonák rá kettesével. Alighogy levágott kettőt, már megint ott termett a másik kettő. Csak vagdalta őket, s utóvégre odaért az ajtóhoz, ahonnan a katonák jöttek kifelé. Az utolsó kettőt még levágta, és belépett a szobába. Látta, hogy egy vén banya ott benn sző. Mikor a vetélőt elindította, hol innen ugrott ki egy katona, hol onnan, Mirkó nem győzte őket levágni, míg végül fogta, s levágta a banya fejét.

A Fekete királynak volt egy lánya, aki mindezt nézte az ablakon, s mikor látta, hogy több katona nem jön ki, már gondolta, hogy Mirkó végzett a banyával is. Lejött a toronyból, és odament Mirkóhoz.

-Ki vagy te, vitéz királyfi, hogy ezt a töméntelen ellenséget le bírtad győzni?

-Én a Fehér király fia vagyok, Mirkó, és az atyám küldött, hogy vigyem el hozzá a legkedvesebb barátját, a Fekete királyt, akivel száz éve nem találkoztak, s nagyon szeretne már beszélni vele.

Azt mondja a királylány:

-Az én atyám, a Fekete király átok alatt van, mindig alszik, épp azóta, hogy a te atyáddal utoljára találkoztak. Csak te tudod ettől megszabadítani, mert én láttam, milyen vitézül harcoltál, és a bajnak még most sincs vége.

A banya fia egy óriás, azzal is meg kell birkóznod, de abban én már segíthetek neked.

Ezzel sarkon fordult, leszaladt a pincébe, és felhozott egy korsó bort.

-Ebből-azt mondja igyál egyszer, és akkor már erős leszel.  De ha mégsem bírsz vele, akkor mártsd a korsóba az ujjad, s még erősebb leszel. Ha pedig még úgy sem tudnád legyőzni, merítsd bele a kezed egészen.

Hát úgy is lett. Az óriás már megneszelte, hogy valaki ott van, és látta, hogy a katonákat mind lemészárolta a banyával együtt. elkezdett ordítani, hogy ki volt az a fickó, aki ezt merészelte tenni.

Mirkó meg előállt.

-ÉN voltam az.

-Na- azt mondja az óriás-, most elbánok veled!

Összekaptak, de nem bírta egyik a másikat legyőzni. Elfáradtak, eleresztették egymást, és ez alatt az idő alatt Mirkó belemártotta az ujját a korsóba. Máris újból összekaptak. Megint keserves harc kezdődött, s most már nagyon megtörte Mirkó az óriást, de még nem tudta legyőzni. Épp megálltak pihenni újból, Mirkó meg belemártotta a kezét a korsóba, s mikor harmadszorra is összekaptak, úgy vágta földhöz az óriást, hogy azonnal kirepedt a hasa.

A királylány erre odament Mirkóhoz, és átölelete.

-Köszönöm, szép királyfi, hogy megmentetél bennünket, ezt sosem fogom elfelejteni, hanem gyere, menjünk az apámhoz, már biztosan felébredt.

Elmentek a sátorhoz, látták, hogy a király éppen most kezdett ébredezni, s mikor megpillantotta a lányát, nem tudta, örömében mit csináljon. Fölugrott, megcsókolta.

-Hát ez?-kérdi aztán, -Ki ez a vitéz, aki itt áll melletted?

-Ő a megmentőnk, édesapám, a Fehér király fia, Mirkó.

-Hát te a Fehér király fia vagy?! Az én kedves barátomé, akivel épp száz éve, hogy utoljára találkoztam?!

-Úgy bizony! S éppen azért küldött, hogy nagyon szeretné már látni fölségedet.

-Aj, baj, mennék én szíves örömest, de hogy tudunk elmenni hozzá?

-Azon most már ne aggódjon fölséged! Van nekem egy táltos lovam, ha idehozott, hát vissza is visz bennünket.

-Jaj, fiam, hiszen az lehetetlen!

-Lehet biz az, édesapám-nevetett a kirlylány-,csak menjünk föl a palotába.

Mirkónak meg azt mondta:

-Jól figyelj rám! Itt van egy aranypálca. Mikor mi benn leszünk, te akkor kerüld meg a palotát háromszor, és veregesd meg ezzel a pálcával. Amikor harmadszorra megkerülöd, a palota aranyalmává változik, mi ketten bent leszünk, te meg ted az aranyalmát a zsebedbe. Így  elvihetsz bennünket.

Mirkó háromszor megkerülte a kastélyt, megveregette az aranypálcával, és az arnyalmává változott. Betette a zsebébe az almát, ment a lovához. A lova már messziről kiáltotta:

-Na, kedves gazdám, úgy látom, győztél! Ülj föl a hátamra, és hunyd be a szemed, mert repülünk haza. -S már ott is voltak az apja országában.

Akkor Mirkó leszállt a lóról, bevezette az istállóba, levette róla a nyerget, és enni adott neki. Az meg azt mondja:

-Na most, kedves gazdám, menj ki az udvarra. Az aranyalmát tedd az udvar közepére, kerüld meg háromszor, és veregesd meg azzal az aranypálcával!

Mirkó kiment, letette az aranyalmát, körülkerülgette, megveregette, egyből palota lett belőle, a Fekete király meg a lánya akkor éppen néztek ki az ablakon.

A Fehér király is kitekintett a maga ablakán, és elámult, mert nem tudta elképzelni, miféle palota termett ott ilyen hirtelen. De megismerte rögtön a Fekete királyt, hej, szaladt is, kiabált fel neki:

-Gyere le, kedves barátom, de régen, száz éve épp, hogy nem láttalak!

Na, erre már a Fekete király is lejött a lányával, a Fehér király meg a nyakába borult.

-Csakhogy még egyszer találkoztunk! Most már nem bánom, ha meghalok is!

-Nehogy meghaljon, édesapám!-ugrott oda az apjához Mirkó. -Nem azért hoztam el a Fekete királyt, hogy meghaljon, hanem, hogy még sokáig beszélgethessenek.

-Hát te hoztad el, Mirkó fiam?

Erre már a Fekete király lánya is megszólalt:

-Ő bizony, ő szabadított meg minket, mert az atyámat elátkozták, száz éve, hogy alszik.

-Hát te meg az én barátom lánya vagy?

-Az vagyok, felség.

-Tudtam én, hogy az én fiam vitéz gyerek, azért nevet rá az egyik szemem. Talán ti már szeretitek is egymást?

-Bizony,  mikor megláttam a palota tornyából, mindjárt beleszerettem-vallotta be a lány.

-De én is, édesapám-ölelete át a királylányt Mirkó-, semmi áron nem tudtam volna otthagyni.

-Jól van, akkor legyetek egymásé. Én már úgyis öreg vagyok, hadd legyen Mirkó a király, kiérdemelte, mi meg, öregek, elbeszélgetünk egymással, amíg élünk.

Akkor megtartották a lakodalmat, mégpedig hetedhét országra szólót, s máig is élnek, ha meg nem haltak.